December végén egy esküvőn zenéltem

Még december végén egy esküvőn zenéltem, este hattól tízig. Nagyon szépen bedíszített teremben, de kicsit “döcögős”-en indult az este. Eleinte mindenki nagyon feszélyezetten várta, hogy valami történjen.
Nekem is elég nehéz napom volt, mert Ausztriából erre az esküvőre kellett megjönnöm, két napi kinti munka után. Hogy biztosan megérkezzek, ezért reggel hatkor indultunk.
Én kezdtem, a hátra lévő táv felétől vette át feleségem a vezetést. Hajnali háromkor feküdtem le, addig zenéltem, elég nehezen ébredtem fel mikor zörgött a telefonom. Hála’ Istennek teljesen sima út volt, se jég se hó, se köd nem zavarta az utazást. Ettől függetlenül fáradt voltam, valószínű, hogy a stressz okozta. /Nagy nyomás, hogy ha valami nem sikerül az úton, akkor akaratom ellenére én teszem tönkre, egy fiatal pár életének “legszebb” napját./
Szóval már egy órája játszottam, és valahogy nem sikerült hangulatba hozni a társaságot. Amíg az egyik szervező szólni nem kívánt: köszöntötte az ifjú párt, majd engem és köszönte, hogy elvállaltam a felkérést. Mivel meglettem szólítva úgy gondoltam, hogy játszok valamit ajánlva az ünnepelteknek. Ekkor bújt belém a kisördög: mondtam, hogy a következő szám nem az ifjú férj lelkivilágát fogja tükrözni, csak szeretem ezt a dalt játszani. Az, hogy megszólaltam és így személyessé vált a buli, mindenki kicsit jobban rám figyelt. Elkezdtem játszani a “Kicsit szomorkás a hangulatom máma” című Nádas-Szenes szerzeményt. Mindenki jót nevetett és felszabadult, igazi jó buli lett, az összes vendég nagyon jól mulatott.
Ezt csak azért írtam le, mivel az jutott eszembe, hogy mennyire nem mindegy, hogy a zenész mikor és mit játszik. Valamint, hogy szerencse is kell ahhoz, hogy egy buli jól “sikerüljön”. Márpedig a “sikerre” mindig törekedni kell!